Balázs Noémi: Isten hívó szava...

Keresztyén családban nőttem fel. Ebből kifolyólag sokat hallottam Istenről. Eljártam gyülekezetbe (igazából csak azért, mert kötelező volt), illetve gyerektáborokba. Gyermekként kerültem el először Tóalmásra. Emlékszem mennyire magával ragadott az ottani lendület. Irigykedve néztem a sok fiatalt, akik boldogan tettek bizonyságot Jézusról. Vágyat éreztem arra, hogy Isten követője legyek. A záró alkalmon, lehetőséget kapott mindenki arra, hogy felállással jelezze, hogy átadta az életét. Ezt boldogan meg is tettem. Viszont ahogy elkezdődött az iskola és jöttek a régi barátok, visszatérő élmények, úgy lankadt a lelkesedésem is Isten felé. A csendességes naplóm a szekrény mélyére került, és nem vágytam közösségben lenni az Úrral. Persze az újabb nyár eljöttével ismét elmentem… lelkesedtem… aztán jött megint a következő tanév. Ez így ment nálam néhány éven keresztül… Tóalmáson szinte visszatérő nyári megtérőnek számítottam.

A mélypont 14-17 éves koromban volt. Akkor már önként eszembe sem jutott, hogy elmenjek keresztyén fiatalok közé, vagy akár gyülekezetbe. A világban kezdtem el „szerencsét próbálni”. Motivált, hogy ez már oly sok mindenkinek megadatott, a közvetlen környezetemben is. Elhitettem magammal, ha a világ értékrendje szerint élek, akkor boldog leszek. Valójában minden egyes törekvésem kudarcba fulladt. Makacs, önző, lázadó korszakomat éltem. Figyelmen kívül hagytam a szüleim tanácsait és nem utolsó sorban Isten visszaváró szavát. Ma már tudom, hogy Isten azokban az években mellettem volt, mert nem engedte megvalósítani sok olyan döntésemet, amik tönkretették volna az életem.

A fordulópont 2002-2003 között történt. Egyik lényeges esemény, hogy akkor alakult a Keresztyén Fiatalok Társasága (KIFI). Hosszú idő után újra keresztyének közt találtam magam. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy ők is hasonló gondokkal küszködnek, sőt voltak az enyémnél jóval összetörtebb életek is. Kerestem valami reménysugarat, amely reményt adhatott volna. Az ott hallottak és tapasztaltak hatására változtatni akartam a bűnös életemen. Kerestem gyülekezetet, és újra eljártam közösségi alkalmakra, rendezvényekre. És szép lassan sikerült elengednem azokat a világi megkötözöttségeimet, amik elválasztottak Istentől.

17 és fél évesen, egyik este imádságban kértem Isten bűnbocsánatát. Majd kiugrottam a bőrömből annyira nagy volt a szívemben a vágy, hogy elmondhassam Istennek mennyire szeretem. 2Kor 5,14-15 „Mert Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” Jézus Krisztus meghalt a golgotai kereszten azért, hogy megmentsen. Ott volt végig velem, az életem része akart lenni. Zörgette azt a kis ajtót, amit oly sokszor figyelmen kívül hagytam. Életem legjobb döntése volt, hogy beengedtem és így érte, vele élhetek. 2008 október 05-én bemerítkeztem. Ezzel is engedelmeskedve Istennek, Aki kimentett a halálból.

Most is vannak nehézségeim és harcaim és tudom, hogy lesznek is, de minden egyes próba és küzdelem után egyre közelebb kerülök Őhozzá, mint eddig bármikor. Jó felismernem azt, hogy szükségem van Rá! Azt is jó tudnom, hogy teljes hittel és bizalommal helyezhetem életem az Ő kezébe. Jer 29,11: „Mert csak én tudom mi a tervem veletek. Így szól az Úr: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.”