Nemcsak finoman, hanem mélyen is érez. Ezzel magyarázható, hogy a melankolikusok között sok a nagy művész. Mindenben mély és alapos. Ebben a tulajdonságában a szangvinikus egyenes ellentéte. A felületességgel és állhatatlansággal szemben az élet minden területén ellenszenvet mutat. Amihez csak hozzáfog, azt alaposan teszi.
Mindenesetre sok dolog iránt nem érdeklődik, ezeket teljesen figyelmen kívül hagyja. Azt az ötletet vagy feladatot viszont, amit megragad, lelkiismeretesen és alaposan teljesíti. Nem meglepő tehát, hogy a melankolikusok között oly sok nagy gondolkodó és filozófus található. A melankolikust gazdag érzelmi élete és elmélyült gondolkodása különösen képessé teszi az írói vagy tudósi alkotó és intellektuális munkára. Intuíció és értelem szerencsés kapcsolatával nagy gondolatok megragadására képes.
Ebben a vonatkozásban is kifejezetten a szangvinikus temperamentum ellentéte, aki minden iránt érdeklődik, belefog számos tervbe, és ezeket aztán félbehagyja. A melankolikus nem kísérletezik mindenfélével, de ha valamibe belekezd, azt véghez is viszi.
Röviden: dicséretre méltó ellenőrzést és önfegyelmet gyakorol maga felett. Megfontolt természete távol tartja attól, hogy életét találomra, kedve és szeszélye szerint alakítsa.
Nem köt sok barátságot, de a meglévőkhöz ragaszkodik. Ezen a téren megint sokban különbözik a szangvinikustól, aki nyíltszívű kedvességével mindenütt barátokra talál. A melankolikus lénye gyakran inkább taszító. Pesszimizmusával, érzékenységével és önhittségével sokakat elkerget magától. De hűséges marad azokhoz az emberekhez, akik őt szeretik, s akik iránt vonzalmat érez.
Amíg a szangvinikus minden új benyomás eltéríti, úgyhogy régi barátait könnyen elfelejti, a melankolikus lelke mélyén ápolja barátságait. Az elválások a barátságokat még fontosabbá teszik számára.
Barátságaiban van valami megható. Tény, hogy ezekkel meglehetősen gyámoltalanul bánik. Töprengő természete megnehezíti számára érzelmeinek kimutatását. Ezért ezt gyakran el is mulasztja, vagy teljesen szokatlan formában teszi. Emellett van valami megkapó, megható gyöngédség az ő gyámoltalanságában, mert mindig többet érez, mint amennyit mondani vagy kifejezni képes!
Ígéreteit és kötelezettségeit nem felejti el könnyen. Természetesen nem is tesz olyan könnyen ígéretet, mint a szangvinikus. Ellenkezőleg, ebben nagyon is tartózkodó. A túlzó, meggondolatlan beszéd visszataszítóan hat rá. Ha azonban egyszer valamit megígér, akkor annak megtartása becsületbeli ügy számára. Egy meg nem tartott ígéret sokáig, talán életének egész hátralévő részében nyomasztaná. Ezzel szemben a szangvinikus mentegetőzésekkel hamar elintézi meg nem tartott szavát.
A melankolikus minden körülmények között megbízható. A gondatlanság és a felületesség teljesen ellentétes a természetével. A munkában – akár vezető, akár beosztott – alapos; pénzügyekben, illetve családi vagy hivatásbeli ügyeinek intézésében egyaránt megfontolt. Szokásaiban, öltözködésében, vagyis mindenben gondos és rendes.
A melankolikus és a szangvinikus közötti különbséget abból is megállapíthatjuk, ha például megfigyeljük: hogyan csomagolják bőröndjüket utazás előtt.
Az biztos, hogy önzőbb, mint a többi temperamentum, és hajlamos az olyan mértékű önvizsgálatra, ön-nézegetésre, amely már megbénítja akaratát és energiáit. Állandóan boncolgatja magát és lelkületet, rétegenként lebontva, mint ahogyan a hagymát hámozzuk. Végül nem marad az életében semmi egyszerűség és mesterkéletlenség, csak az örökös önanalízis.
Ez az önvizsgálat nemcsak szerencsétlenné teszi, hanem káros is. Melankolikusoknál gyakran alakul ki lelkileg beteges magatartás. Túl sokat foglalkoznak nemcsak lelkük, hanem testük állapotával is. Minden, ami őket érinti, kimagasló fontosságú számukra. Egyetlen más típus sem lesz olyan könnyen hipochonder, mint a melankolikus.
Mivel született hajlama van arra, hogy mindent magára vonatkoztasson, a melankolikus könnyen megbántódik, megsértődik és ezért felettébb bizalmatlan. „Mért mondta ezt?” – „Miért tette?” – „Mit értett ezen?” A szangvinikusnak ilyen kérdések nem sok gondot okoznak, de a melankolikus naponta kínozza magát velük. Mivel mindig lebecsülve érzi magát, ezért mások szavait és tetteit úgy értelmezi, mintha őrá értették volna. Minél gyanakvóbbá válik, annál gyakrabban talál valami sértőt. Környezete legtöbbször nem is rá gondolt, amikor a megjegyzés elhangzott vagy az az esemény megtörtént, ami őt megbántotta. Ez a bizalmatlanság nem csak szerencsétlenné teszi, hanem veszélyes is, mert elmebetegséggé fajulhat. Néha az egyik legkomolyabb elmezavarhoz, az üldözési mániához vezethet.
Biztos, hogy senki sem felejt el olyan nehezen egy sértést vagy bántást, mint a melankolikus. Ez abból ered, hagy a dolgok benne olyan mélyre hatolnak. Az nyugtalanítja a legjobban, ami személyesen érinti. Mindezeken túl ébren-álmodozásában és tépelődésében hajlamos olyan dolgok beképzelésére, amelyek nem is léteznek. Képes arra, hogy úgy belelovalja magát egy súlyos „sértés”-be, hogy az végül valóban szörnyűségessé dagad. Ha már találkoztunk melankolikus emberrel ebben a helyzetben, átélhettük, hogyan nőtt számára óriássá egy olyan csekélység, amelyen mások mosolyogtak volna. Megmozgatná az eget és a földet, hogy elégtételt kapjon azért a „méltatlan” eljárásért, amelyben része volt. Mindennek következtében nehezen bocsát meg, még akkor is, ha az érintett személy bocsánatot kér. Valószínű, hogy a sértő személlyel szemben továbbra is neheztelést táplál magában. Ezt a keserű gyökeret alig tudja kiirtani.
Mindenekelőtt általában tartózkodó és hallgatag. Megjelenése és beszéde nyomasztóan hat Ritkán elégedett, inkább mindenben és mindenkiben csalódott. Elvárásainak senki sem felel meg. Mint tudjuk ezen felül gyanakvó, sértettnek és mellőzöttnek érzi magát, ebből nehézségek származnak, és ő rosszkedvű lesz. Bosszús, haragos, barátságtalan, és gyakran sötét és mogorva.
Nem indulatos, nem heves de, neheztelését sokáig hordozza. Mégse gondoljuk, hogy a melankolikus nem lehet dühös – nagyon is lehet. Visszatartóztatott mérge végül is hirtelen, kontrollálhatatlan hevességgel tör ki.
Mivel mindig a saját ideális mértékével mér, természetesen minden rosszat és terhelőt észrevesz. Ezzel szemben a derűset, a felvidítót nyilvánvalóan nem látja. Ha az embernek naponta van dolga egy melankolikussal, azt mondhatná: „Valóban mindig talál valamit, ami elkedvetleníti!” Életének mintha egyetlen elégtétele lenne, hogy ahol mások örömet találnak, ott ő rámutasson a komor dolgokra.
Mivel éles szeme van mások hibáinak felfedezésére, lenézi az embereket. Saját hibáit természetesen csak nehezen ismeri fel – ez a vonása mindannyiunkkal közös. Mégis, neki különösen nehéz. Befelé irányuló passzív természete csak nehezen tud behatolni a körülötte levő életbe, így megelégszik annak kritikájával. A melankolikusnak ez a gőgje könnyen hiúságba fordul. Reggeltől-estig saját érdemei foglalkoztatják, álmodozásaiban ezek egyre nagyobbak lesznek, ugyanakkor a kapcsolat a valóságos élettel egyre fogy.
A szangvinikus is lehet hiú, méghozzá nagyon is – ám hiúsága ártatlan és eredeti, túlzásai gyakran nevetségessé válnak. Gyerekes természete önmagában is enyhíti a hiúságot. A melankolikus azonban – mindig magabiztosan, óvatosan és visszavonulásra felkészülve – megkísérli védeni önmagát, még a saját hiúságát is, tervszerűen és céltudatosan.
Töprengései és ábrándozásai távul tartják a valódi élettől. Többnyire álomvilágban él. A realitásokat nem sokra tartja, ezért hiányzik belőle az aktivitásra való igény. Sok időt tölt a saját maga által elképzelt világban. Ebben is egyenes ellentéte a szangvinikusnak. Amíg a jelenben él, a melankolikussal ez ritkán esik meg. Esetleg megkísérli utólag, gondolatban hatalmába keríteni a jelent. Vagy szeretné előre megragadni azáltal, hogy lefesti magának, mi fog történni. Ekkor előírja magának, hogy a megfelelő pillanatban mit is kell majd cselekedni. Ez az észjárás abból az öntudatlan érzésből fakad, hogy ő kevéssé alkalmas a gyakorlati életre. A melankolikus egész magatartásában passzív. Ritkán lesz úrrá egy összejövetel atmoszféráján, mint ahogyan ez a szangvinikusnak a maga spontán módján sikerül. A melankolikusból mind társaságban, mint az üzleti életben hiányzik a kezdeményező készség. Ő inkább társ, mint vezető.
Mivel többnyire a múltban vagy a jövőben él, nem veszi észre, mit is követel tőle a jelen. A praktikus gondolkodás abból áll, hogy valaki különböző körülmények és feltételek között is meglátja és felismeri azt a helyes utat, amelyre az adott pillanatban szükség van.
Az intellektus és az érzések uralkodnak nála, de nem az akarat. Alapos és mély gondolkozása akadályozza a gyors elhatározásban. Amíg a szangvinikus és a kolerikus előtt azonnal világos, hogy mi a tennivaló, addig a melankolikus minden oldaláról, hosszasan megvizsgálja az ügyet, átgondolja az összes lehetséges következményeket, s minél több következményt fedez fel, annál nehezebbé válik számára a döntés. Így aztán gyakran elkésik azzal, amire végül elhatározta magát. Az ilyen melléfogásokat követő rossz érzés esetről-esetre határozatlanabbá teszi, s egyre jobban idegenkedni fog a gyors cselekvéstől.
Ha lehetséges, gyakran egyáltalán bele sem kezd semmibe, csak akkor cselekszik, ha elkerülhetetlen, s akkor is rendszerint nagy bizonytalansággal és csekély odaadással.
A melankolikusnak ez a bizonytalansága sikertelenné teszi a másik nemhez való viszonyát. Gazdag érzelmi élete miatt nagyon vonzónak érzi őket, mégis, a tökéletesség iránt támasztott túlzott igényei miatt nem könnyű olyan valakit találnia, aki elképzeléseinek megfelel. Ha a valós világban nem találja meg az ideálját, létrehoz magának egyet gondolatban. Talán egy ismerős nőt idealizál. Természetes azonban, hogy mint minden más férfit, őt is vonzzák a valóságos nők. Ha közeledni kezd egyhez, elveszti a bátorságát, mer attól fél, hogy eltűnik a varázs: a valódi nő nem az ő álmainak asszonya. Visszavonul tehát, mert nem akarja vállalni a házassági ajánlat kockázatát. „Ő nem az a típus, aki engem boldoggá tehet” – így fejezi ki ezt az egoizmusa.
Sok férfi marad nőtlen, csak mert melankolikus. Ők úgy vélik, hogy azért melankolikusok, mert agglegények maradtak. Általában azonban fordított az eset.
Ezt a gondolatot az ébren-álmodás juttatja eszébe. A mindennapi élet túlságosan jelentéktelen, messze elmarad eszményei mögött. Álmaiban olyan hivatást, olyan művet fest maga elé, amely az ő mértékének megfelel. Eközben életfenntartásra vagy nyereségre nem gondol. Ellenkezőleg: munkája követeljen tőle szolgálatot, áldozatot és önmegtagadást.
Most már biztos, hogy megtalálta az igazit. Komolyan, ünnepélyesen és némi lendülettel lát hozzá a munkához. És máris eléri a legnagyobb csalódás: felfedezi, hogy ez a hivatása sem tökéletes. Itt sem kerüli el őt az élet prózája. A mindennapi áldozatban, a mindennapi szolgálatban, a mindennapi harcban nincs csillogás és varázslat: elviselhetetlenné válik. Rendszerint nem tart sokáig, míg bizonyossá lesz, hogy elhivatásában tévedett.