A „kolerikus” szó – mint halottuk – abból a görög szóból származik, ami „sárga epét” jelent. Az ókorban az emberi test forró folyadékát látták benne. Következésképpen kolerikusnak a forró, gyors, aktív temperamentumot szokták nevezni.
A kolerikus természetében az akarat az uralkodó elem. Minden benyomásra az akarat reagál először. Ha a kolerikus tapasztal valamit, az azonnal valamilyen elhatározást vált ki benne, és az elhatározást általában cselekvés követi.
Ha a szangvinikus a derűs, a melankolikus a szenvedő, akkor a kolerikus a tevékeny vagy praktikus temperamentum.
Számára a szangvinikus szeretetteljes, meleg érzése egyszerűen szentimentális, a melankolikus gondos mérlegelése pedig csak hiábavaló kotlás. A kolerikus számára az élet több mint különféle hangulatok érzékelése, vagy az élet titkai feletti töprengés. Számára az élet munka és tevékenység.
A melankolikus és a szangvinikus típusnak egyaránt veszélyes gyengéje a passzivitásra való hajlam, amely cselekvésüket oly könnyen kiszolgáltatja a környezet befolyásának. Ez a hajlam a kolerikus természettől teljesen idegen. A kolerikus a cselekvésre van teremtve, ez legmélyebb tudatalattijából származik.
A kezdeményező erőt az adja, hogy mindig törekszik saját maga dönteni – ez a tudatos akarat biztos jele. Mindenekelőtt azokat a döntéseket akarja maga meghozni, amelyek őrá vonatkoznak. Ezen kívül azonban – amilyen gyakran csak lehetséges, szívesen dönt mások helyett is.
Láttuk, hogy a szangvinikus a maga módján aktív. Ez azonban csak kis mértékben függ akaratától, ő egyszerűen állandó mozgásban van. Tevékenysége tervszerűtlen, főleg ösztönös.
A kolerikus aktivitását ellenben az akarat irányítja: ez céltudatos aktivitás. Tudatos, jól átgondolt tervből ered, még akkor is, ha ebből néha hiányzik a nyugodt előre-megfontolás.
Míg a melankolikus minden érvet és ellenérvet megfontol, leszűr és mérlegel, és így is csak nehezen jut el a döntéshez, addig a kolerikus azonnal látja, mit kell cselekedni. Gyors felfogóképessége inkább intuíciónak, mint megfontolásnak az eredménye. Mintha egész lénye érezné, mit kell abban a pillanatban tenni. Más szavakkal ő cselekvésre van beállítva, egy pillanat alatt felfogja a helyzetet.
Ebben segítségére van még egy szerencsés adottsága: nagyfokú cselekvőképessége is. A melankolikus csak vonakodva kezd valamibe, könnyen összezavarható, bizonytalanná válik és elveszti a kivitelezéshez szükséges erőt. Ezzel szemben a kolerikus egy pillanat alatt szilárd elhatározásra jut és cselekszik, bizakodó és erős. Életéből kimarad a harc és a kétségeskedés, ez védi őt az energiavesztéstől, ami a melankolikust gyengíti. A szangvinikus is döntőképes. Állandóan határozatokat hoz, és minden újabb határozat jobbnak tűnik számára, mint a megelőző. Minden irányban ígéreteket tesz, de hiányzik belőle a cselekvőképesség. Így egész élete telve van komolyan gondolt, de befejezetlen tervekkel, be nem tartott ígéretekkel. A kolerikus azonban mindkettőre képes: határozatot is tud hozni és cselekedni is.
Cselekedeteinek célja van. Ez érvényes a melankolikusra is, sőt még fokozottabb mértékben. A kolerikus praktikus értelme azonban abban mutatkozik meg, hogy azonnal meglátja a cél eléréséhez szükséges megfelelő eszközöket. Ez a melankolikusnak rendszerint nem sikerül.
A melankolikus időt és energiát pazarol a különböző módszerek mérlegelésére, amelyek őt a célhoz vezethetik. A kolerikus ezzel szemben felismeri, hogy éppen itt és most minek kell megtörténnie. Gyakorlati, mert életét nem valami elképzelt világban éli, hanem tettre készen a realitások világában jár. Opportunista, mert a jelenben él, és ezt saját céljaira használja fel.
Képzelőereje nem oly mozgékony és gazdag, mint a szangvinikusé, és nem is olyan mély, mint a melankolikusé. Elképzeléseit azonban ellenőrzése alatt tartja, és jól használja.
Energikus akarata éles, gyors gondolkodásra készteti, ám a mély gondolkodás nem tartozik a kolerikus természethez. Ö nem elméleti, hanem gyakorlati ember. Nem gondolkozik tovább, mint amennyire ez munkáját elősegíti. Gondolkodása mégis világos, mert tevékenységének mindig élesen körülhatárolt célja van, amit el is akar érni. Ez a céltudatosság élesíti értelmét. Mivel jó a megfigyelőképessége, helyesen ítéli meg az embereket és a helyzeteket. Ez a képessége is teljesen praktikus célt szolgál. Ha valaki iránt érdeklődik és megfigyeli, ezt nemcsak az emberi kapcsolat érdekében teszi – az így nyert ismereteket sokkal inkább saját előnyére használja fel.
Mindig szilárd álláspontra helyezkedik, és nem engedi, hogy mások döntsenek helyette. Bármilyen váratlan eseménnyel kerüljön szembe, egy pillanat alatt éber, és arra állítódik be, hogy megtalálja a módját, hogyan lehet ura a helyzetnek. Ha a szorongatott helyzetből csak egyetlen kiút is van, ő azonnal meglátja azt.
A veszélyek nem ijesztik meg, inkább vonzóan hatnak rá. A kalandorok szinte kivétel nélkül kolerikusok. Számukra a biztos, egyenletes köznapi élet gyakran elviselhetetlen, mert hiányoznak belőle az izgalmak. Képesek elhagyni a barátságos otthont, a szilárd jövedelmet, a biztos életet az ismeretlen, a bizonytalan, a kétes kedvéért.
Ebben találjuk legjobb vonásainak egyikét: a szokatlan állóképességet. Amíg a szangvinikus és a melankolikus gyakran lemond terveiről, ha megerőltető követelmények vagy nehézségek, akadályok merülnek fel, a kolerikus ilyesmitől soha nem veszíti el a bátorságát. Ellenkezőleg, úgy tűnik, az akadályok csak erősítik, fokozzák éles gondolkodását és vállalkozó kedvét. Bizonyos, hogy ilyen körülmények között van valami hajthatatlan magatartásában, de panaszt nem hallani tőle.
Mindent összegezve: a kolerikusból valami felvillanyozó és felfrissítés árad: igazi bajtárs.
Érzelmi élete gyengén fejlett. Kevéssé tudja magát mások helyzetébe képzelni. Az érzelemgazdagság, mindenekelőtt a testileg és lelkileg szenvedőkkel való együttérzés hiányzik belőle. Ez a hiánya ridegnek tünteti fel. Meg kell azonban említenünk a védelmére, hogy saját magával ugyanolyan kemény, mint másokkal.
Egész természete nyers; mondhatni vastagbőrű. Az élet gyengéd és érzelmes oldalát egyszerűen nem érti. Ezért az érzékeny és szelíd embereket is keményen kezeli. Érzelmességre nincs szüksége, ezt szentimentális értelmetlenségnek tartja.
A kolerikust már az ókorban is hirtelen haragúnak írták le. Ahogyan a szangvinikus, ő is képes a dühöngésre, mégpedig hevesebben, mint amaz. Szenvedélyében olyasmit is tehet, amiből később nehézségei származhatnak.
Ellentétben a szangvinikussal, ő csak nehezen tud bocsánatot kérni. Gyakran önfejű és hajthatatlan.
A kolerikus azért válik annyira öntudatossá, mert céljait szinte mindig eléri. Ilyenkor úgy véli, tervei azért valósultak meg, mert jobbak, mint másokéi.
Rendszerint azonban nem annyira terveinek köszönhető a siker, mint inkább támadókedvének, makacsságának és gátlástalanságának, amivel végrehajtja azokat. Ő maga azonban úgy véli, hogy másoknál jobban ismerte fel a helyzetet. Annak is tudatában van, hogy rendelkezik a megvalósításhoz szükséges energiával. Ez a biztonság nagyon megerősíti önbizalmát.
Ha azt látja, hogy mások kénytelenek feladni céljaikat, talán egy hiba miatt, talán mert akadályok és nehézségek támadtak, akkor hamar abba a kísértésbe esik, hogy lenézze őket. Ez a megvetés hatalmaskodóvá teheti. Állandó tettvágya ösztönösen arra készteti, hogy másokat arra szorítson, hogy az ő kívánságai szerint cselekedjenek. Mivel csak ritkán fordít időt és türelmet a többiek meggyőzésére, elvárja tőlük, hogy terveit azonnal fogadják el. Azért érzi magát erre feljogosítva, mert titokban nem bízik képességeikben.
Véleménye szerint csak hasznos lehet nekik, ha kényszeríti őket egy értelmes javaslat követésére. Más embereket csak eszköznek tekint, elsősorban saját maga és tervei céljaira. Csak addig érdeklődik irántuk, míg hasznosak számára. Ezt követően semmibe veszi őket.
Ez a vonása összefügg cselekvési szenvedélyével. Számára a helyes magatartásnál fontosabb, hogy valamit elvégezzen, terveit valóra váltsa. Ezért – céljai elérése érdekében – gyakran nem nagyon válogat az eszközökben. E szólásmondással: „A cél szentesíti az eszközt” – teljes mértékben egyetért.
A melankolikushoz hasonlóan a kolerikus sem felejti el könnyen a sértést, vagy az igazságtalanságot. Amíg azonban a melankolikus rágódik rajta, a kolerikus cselekvésre, vagyis bosszúra érez ösztönzést. Mint mindenhez, a bosszúhoz is terve van. Minthogy kitartó, előbb vagy utóbb sikerül is a bosszúja.
Ha a kolerikus helytelen útra tér, rendszerint nagyot bukik. A szangvinikusnak még bűneiben is van valami megható és megbocsátható. A melankolikus elsősorban a titkos bűnök felé hajlik. Még nyilvános bűnözés esetén is megtart valamit tartózkodó természetéből. Ha azonban a kolerikus bűnbe és bűnözésbe keveredik, hideg, harcias bűnözővé válik. Céltudatos és vakmerő, a társadalom számára rendkívül veszélyes, mert semmi sem tartja vissza attól, hogy célját elérje.
A szangvinikusnak és a melankolikusnak van költői vénája; mindkettő a maga módján érzékeny az élet gazdag változatosságára. A kolerikus azonban kevéssé figyel az élet finom részleteire. Számára csak a hasznosnak van értéke. Emelkedett hangulat, öröm a mindennapok egyhangúságában, mások szíves jóindulata – mindezek nem jelentenek számára semmit. Még kevésbé képes arra, hogy ő maga ilyen érzéseket ébresszen.
A kolerikus tagadhatatlanul hasznos tagja a családnak és a társadalomnak, azonban fárasztó és nehezen lehet neki eleget tenni. Száraz, hűvös, részrehajló és szűklátókörű. Saját tervein és gondolatain kívül nem érdekli senki és semmi.
A kolerikus azok közé az emberek közé tartozik, akiknek érdeklődését csak nehezen lehet felkelteni a vallás iránt. Azok tömegében, akiknek az életéből a vallás kimarad, bizonyára a kolerikusok képezik a legnagyobb csoportot. A kolerikus a vallást hamar félreteszi mint merő érzelgősséget. „Nőknek és gyerekeknek való” – mondja az ő nyers és meggondolatlan stílusában. Az igehirdetés ritkán éri el, mert nehezen lehet rávenni, hogy elmenjen az Ige hallgatására. A templombajárást merő időpocsékolásnak tekinti. Untatja, hogy oly sokáig csendben kell ülnie, és egy teljes órát olyan dolgokról való elmélkedéssel kell tölteni, amelyeknek semmi közük a gyakorlati élethez. Nem is megy gyakrabban, mint azt a keresztény szokás és illendőség megkívánja.
Isten különös kegyelme, hogy nem csak a prédikáció lehet a megváltás eszköze. Az az Ige is az üdvöt szolgálja, amit a hivő gyülekezet szól. A szellemmel teljes közösség bizonyságtétele Krisztusról mindig képes volt bűnösöket bűnbánatra és megtérésre vezetni. És nem csak egyedül ez. Az Úr az „eleven Igét” is a megmentés eszközeként használja – nevezetesen azt az Igét, amely a hivők életében jut kifejezésre. „Az élet volt az emberek világossága” – hangzik a János evangéliumában (1,4).
Jézus mondja: „Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jócselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,16). Itt Jézus nemcsak arra az Igére hivatkozik, amely a tanítványokban él, hanem arra is, amit ők életükben gyakorolnak, megélnek. Ez az az Ige, amely a tanítványok körében látható és hallható módon is kifejezésre jut.
A kolerikust az evangélizációnak ezzel a módjával lehet megnyerni. Mivel ő realista, csak realitásokat ismer el. Ez az oka annak, hogy nincs, akit könnyebben meg lehet győzni a gyakorlati kereszténységről, mint éppen őt. Mély benyomással vannak rá az élő hitű keresztény életéből fakadó mindennapi jó tettek. Ha egy kolerikus kereszténnyé lesz, akkor ez a lépése teljes és egész. Felemás intézkedések nála nincsenek. Ugyanolyan gyakorlatias módon tér meg, ahogyan minden mást is tesz. Döntését késedelem és halogatás nélkül tett követi. Ekkor teljesen szakít régi életével. Itt is segítségére van veleszületett természete, mely nem engedi, hogy bármiben is kontárkodjék.
A kényelemszeretet nem akadályozza. Mihelyt világossá válik előtte, mit is jelent a megtérés, azonnal szakít régi bűneivel és régi társaival. Természetes adottsága van erőteljes keresztén személyiség kialakítására. A jellem felépítésének döntő tényezője az energikus akarat Ha valakinek erős az akarata, tettei értékes célok felé irányulnak, és már nem a kedve és a hangulata, vagy a külső hatások irányítják. Az akadályok és a nehézségek nem ijesztik meg a szívós, kitartó kolerikust.
Amint energikus és komoly természete megszabadul az önző céloktól, a becsvágytól vagy személye túlbecsülésétől, és dönt az Istenért és az emberiség javáért folytatott élet mellett a kolerikusban csodálatos lehetőségek alakulnak ki a jó cél érdekében, és aktív keresztény lesz belőle.
A melankolikus gyakran passzív keresztény, akit kielégít a saját kegyessége. A kolerikus azonban a tevékeny keresztény életre törekszik. Akárhol is van, neki dolgoznia kell. Kereszténységéből hiányzik a szangvinikus szívélyessége és a melankolikus megfontolt nyugalma, de a valóságban gyökerezik. Ez az ismertetőjel nincs meg a többiekben. A kolerikusból hétköznapi keresztény lesz, olyan, amilyenre égető szükségünk van. Vasárnapi keresztényekből úgyis túlontúl sok van.
A kolerikus számára a kereszténység élet és tett Szűkszavú, és az érzelmekre nem nagyon ad. Azt azonban tudja, hogyan kell megélni a kereszténységet.
A szangvinikus is lehet aktív keresztény, de nem gyakorlatias. Különösen a kitartás adománya hiányzik belőle. A kolerikus gyakorlatias és kitartó. Általában hamar válik munkatárssá. Józan értelmével igazságosan és előítélet nélkül ítéli meg az embereket és a körülményeket tudja, mit kell tenni és hogyan.
A kolerikus nem csak maga tevékeny, hanem másokat is tettre ösztönöz. Mint kereszténynek különös adottsága van arra, hogy másokat munkára bírjon. Ha uralmi vágya és erőszakossága már megfékeződött és kontroll alá került, különleges adottságai igazán hasznossá válnak. Tevékeny és megnyerő kereszténységet valósíthat meg abban a körben, ahol él és dolgozik.
Az olyan vezetők, akik maguk nem nagyon szeretnek dolgozni, és még kevésbé hagynak másokat tevékenykedni, egy ilyen tehetségtől veszélyeztetve érzik pozíciójukat. Nem értik meg a kolerikus törekvését a keresztény munkában való részvételre, hanem zaklatásnak tekintik. Különösen akkor, ha képességeit nem is akarják kihasználni. Mert ő sohasem elégszik meg azzal a kényelmes tétlenséggel, amelynek más keresztények átengedik magukat. Ha nem engedik a saját körén belül tevékenykedni, másutt válik aktívvá.
Ebben a tekintetben a lelki vezetők sok hibát követnek el, nem csak közömbösségből vagy hatalomvágyból, hanem a keresztény ítélőképesség szomorú hiánya miatt is. Az ilyen vezetők nem értékelik a kolerikus tehetségét, és figyelmen kívül hagyják a gyülekezeti munkához való jogát.
Az apostolok között Pál a kolerikus. Őt vehetjük bibliai példaként.
Feltűnő, hogy mind megtérése előtt, mind pedig azt követően milyen biztosan és céltudatosan, milyen szilárdan és hűségesen követte meggyőződését. Merész és határozott álláspontot képviselt nemcsak a gyülekezeten belül fellépő rendbontókkal és tévelygőkkel szemben, hanem azokkal a zsidókkal szemben is, akik be akartak hatolni a gyülekezeti összejövetelekre. Még Péter apostollal is szembefordult, aki Antiókhiában megvetésre méltó képmutatásban bizonyult bűnösnek (Gal 2,11-14).
Ezenkívül észrevehetjük Pál sajátos „munkadühét” is: „...sőt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan” – állapítja meg egy alkalommal (1Kor 15,10).
Missziói útjai során megmutatkozik praktikus természete is: nem csak abban, hogy szükségleteiről saját kezének munkájával gondoskodik, hanem abban is, ahogyan távoli országokban megtervezi térítői munkáját. Meglátszik ez az általa alapított gyülekezetek szervezésében is. Gyakran előfordult, hogy hirtelen magukra kellett hagyni őket. Ezek a gyülekezetek azonban ezt is túlélték, munkájukat folytatták, sőt tovább tudták terjeszteni a Krisztus ügyét.
Végül feltűnik, hogy Pál is ki volt téve az önhittség és a túlzott önbizalom veszélyének. Erre a gyengéjére utalva írja: „És hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott nékem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjam.” (2Kor 12,7).
A kolerikust kemény anyagból gyúrták, ezért önfegyelme is legyen kemény, szigorú és kitartó. Nincs, akinek többet kellene küzdenie azért, hogy önmagát legyőzze.
Mindenekelőtt temperamentumának heves és kíméletlen vonásait kell legyűrnie. Komoly és tudatos erőfeszítésre van szüksége, hogy megfékezze indulatos, hirtelen haragját. Ennek a leghatásosabb eszköze, ha minden kitörés után bocsánatot kér. Ez a kolerikus számára nagyobb megalázkodás, mint például a szangvinikus számára. De éppen így tanulhatja meg a legbiztosabban, hogyan tartsa sakkban heves és tapintatlan természetét.
Ez az önnevelés egyszersmind a legjobb védelem is lesz a veleszületett gyűlölet és a bosszúvágy ellen.
Ugyanilyen nehéz lesz a harc túlzott önbizalma és uralomra vágyó magatartása ellen. A kolerikus ezeket a hibáit csak akkor tudja galléron ragadni, ha önként olyan feladatokat vállal magára, amelyek teljesítése közben naponta kénytelen mások vezetésére utalva dolgozni. Ekkor ismeri meg a saját fafejűségét, és ekkor tanulja meg, hogy nem mindig neki van igaza. Ha szándéka őszinte, akkor először Isten és azután az embertársai előtt térdre fog kényszerülni.
Meg kell támadnia továbbá azt a hajlamát, hogy érdeklődését csak a külső, gyakorlati érdekekre összpontosítsa. Ez a kísértés még erősebb, mint az állandó tevékenységre ösztönző természetes hajlam. Az értékes keresztény munka iránti elkötelezettség még serkenteni fogja ezt a hajlandóságát
A „Márta-lelkeknek” mindig ez a nagy próbája: nemes törekvésektől hajtva nemes, gyümölcsöző feladatokkal foglalkoznak. Ezáltal nagy a kísértés arra, hogy elhanyagolják belső életük ápolását. Könnyen találnak mentséget a Bibliával és az imádkozással töltött csendes órák elhanyagolására. Ha a kolerikus ezt a hajlamát nem támadja állandóan, kiszáradt keresztény lesz belőle, akit eláraszt a munka, mert még nem jutott el odáig, hogy az erőt „odafentről” kérje el. Csupán a maga erejére és belátására támaszkodik.
Végül a kolerikusnak fel kell vennie a harcot az ellen a belső ösztönzése ellen, hogy meglévő csoportokat szétrobbantson és újakat alapítson.
Sajátos kísértései büszkeségből és önbizalomból, kritikai szenvedélyből és az aktivitás iránti ellenállhatatlan törekvésből fakadnak. A kolerikust hamar felbosszantja, amit mások tesznek, és megkísérli munkájuk megreformálását. Ha ez sikerül, akkor minden jó. Ha azonban nem, akkor erős kísértésbe esik, hogy kövesse az ördögi tanácsot: „oszd meg és uralkodj!” Ez rendszerint könnyen sikerül is. Mindig akad ugyanis néhány szangvinikus a csoportban, akik valami újért lelkesednek. Őszinték és a szándékuk a legjobb. Nem akarnak elöljáróikkal szemben fellépni. A ravasz kolerikus azonban visszaél velük. Tudjuk, hogy a szangvinikusok kitűnő agitátorok, és így kiszolgálják a romboló munkát.
Mindezek a hajlamok kemény harcok elé állítják a kolerikust. Hatalmas erők szorongatják. A „karrier” mindig többet jelent neki, mint másnak, és az egyházi munka ragyogó alkalmat kínál a felemelkedéshez. Csak akkor talál kiutat ezekből a nehézségekből, ha megtanul megalázkodni Isten hatalmas keze alatt.
Igen, a kolerikus életében hatalmas erők vesznek részt a játszmában. Forradalmár szellemmel született, és könnyen fellázad Isten és emberek ellen. Azonban a legvadabb csikókból lesznek a legjobb lovak, ha sikerül megszelídíteni őket.