A flegmatikus alkat

A „flegmatikus” szó a görög phlegma – testnedv (takony) – szóból ered. A phlegmát nedvesen hűvösnek tartották, és úgy vélték, hogy a lustaság előidézője. Következésképpen a flegmatikus megjelölést a lassú, hűvös temperamentumra alkalmazták.

Ha a szangvinikus az örvendező, a melankolikus a szenvedő, a kolerikus a tevékeny – akkor a flegmatikus a nyugodt és a kiegyensúlyozott. A kívülről érkező benyomások sokkal harmonikusabb hatást gyakorolnak rá, mint a három másik típusra. A kolerikus emberben az akarat uralkodik, a szangvinikusban az érzések, a melankolikusban az érzések és az intellektus. A flegmatikust egyik vonás sem jellemzi különösebben.

Ő pillanatnyi helyzetét és magát az életet szerencsés kiegyensúlyozottsággal szemléli, ellentétben a többi típussal, amelyek állandó harcban állnak környezetükkel. A szangvinikus fel akar fogni minden kívülről érkezett benyomást. A melankolikus küszködik az őt körülvevő valósággal, s ezért inkább visszavonul a saját álomvilágába, ahol nincsenek ellenfelei. A kolerikus csapkod maga körül, mert állandóan arra törekszik, hogy a meglévőket megváltoztassa. A flegmatikus viszont szenvtelenül tekint az életre.

A többiek valahogyan mindig függenek a környezetüktől, csak a flegmatikus tanúsít fölényes magatartást. A minden irányból érkező benyomások egyenletesen hatnak rá, úgyhogy természete minden körülmények között megőrzi belső egyensúlyát. Ő a mindenkori hűvös és derűs szemlélő, akit nem vesznek igénybe szüntelenül a benyomások, mint a szangvinikust. A mindenkiben és mindenben jelentkező tökéletlenségek és hibák nem bosszantják, mint a melankolikust. Még kevésbé veszi a fáradságot, hogy mint a kolerikus megreformálja és megváltoztassa a dolgokat. Sztoikus nyugalmát külsőségek nem tudják megrázkódtatni. Nem érik meglepetések, soha nem érzi magát rajtakapott helyzetben, mint a szangvinikus. Őt nem rázza meg a lét diszharmóniája, mint a melankolikust, és nem ingerlik a problémák és a veszélyek, mint a kolerikust.

Még csak az ideáljai sem zavarják. Addig barkácsol rajtuk, míg kényelmesen kezelhetővé nem válnak. Ellenségeskedések nem sebzik meg felettébb. „Az ember legyen elégedett a sorsával” – mondja nyugodtan és józanul.

 

A flegmatikus temperamentum erősségei

A flegmatikus jóindulatú és összeférhető természetű.

Ebben segítségére van békeszeretete. A mindennapi életben is a nyugodt szemlélő szerepét játssza. Ha látja embertársai szűklátókörűségét és hibáit, természetesen megvan a maga véleménye –, de ezek miatt csak ritkán bosszankodik. Nem háborog és nem táplál haragot.

Természeténél fogva nem olyan jóakaratú, és környezetében még félig sem oly tevékeny és kezdeményező, mint a szangvinikus. Van azonban egy tulajdonsága, amely a mindennapi életben még értékesebb: békeszerető. Ez a vonása megegyezik a természetével. Lehetőség szerint kerüli az izgalmakat, a zajt, és nem képes felfogni, miért nyüzsögnek az emberek annyit tennivalóik körül. A társas érintkezésben nyugodt és kellemes. Rendszerint testben-lélekben kerekded és kissé esetlen. Csillapító hatást gyakorol másokra, mert a veszekedéshez mindig kettő kell. A házasságban, a munkahelyen megnyugtató hatást fejt ki, akármilyen háborgó legyen is a környezete.

Társaságban a flegmatikus nem olyan eleven, mint a szangvinikus, de nem is annyira tartózkodó és borongós, mint a melankolikus. Van benne valami szeretetreméltó és vidám, még akkor is, ha nem beszél sokat. Ellentétben az unalmas és prózai kolerikussal, ő kedélyes, kellemes és tréfálkozó. Sőt, tréfában ő az első. Az embereket és az adottságokat nyugodtabban, s ezért pontosabban szemléli, mint más, így jobban észreveszi azt, ami komikus. A szangvinikus is tréfálkozó. De rendszerint lelövi a poént, még mielőtt végigmondta volna a viccét. Nem nagy pszichológus. A melankolikus is remek viccmesélő, de ő sem igazán sikeres velük. Viccei rendszerint mesterkéltek, és az átlagos hallgatók számára csak nehezen érthetők.

A flegmatikus viccei szárazak. Nem kerít nekik hosszas bevezetést, hanem azonnal megragadja hallgatóit mind hanghordozásával, mind pedig józan és semmitmondó arcával. Csak ritkán nevet a saját viccein. Hallgatóit meglepi magával a helyzet komikumával. Anekdotáit ugyanolyan száraz és nyugodt modorban mondja el, ahogyan a mindennapi életben a munkáját is végzi. Ezzel ugyanazt a hatást éri el, mint az az előadó, akitől egy összejövetelen valami derűset és szórakoztatót várnak.

 

Nyugodt és megbízható.

Veszély esetén mindig megőrzi hidegvérét. A kolerikus magatartását veszély idején már ismerjük: azonnal cselekszik, ha bajba kerül, gyors, és a veszély elhárításában vakmerő.

Ezzel ellentétben a flegmatikus nem cselekszik azonnal. Nem, mert az ő ereje abban van, hogy még most, a veszély kellős közepén is nyugodtan szemléli a helyzetet, mérlegel és összehasonlít minden lehetőséget, hogy azután a legegyszerűbb és legbiztosabb utat válassza. A flegmatikus lélekjelenlétén és bátorságát veszély esetén ismerhetjük meg a legjobban.

Nyugalma a mindennapi életben is nagy előnyére szolgál. Időt szán arra, hogy elvégzendő feladatát alaposan átgondolja. A szangvinikus és a kolerikus itt nehézségekbe ütközik. Mindketten túlságosan hevesek – és a szangvinikus nagy összevisszaságot okozhat. A flegmatikus nyugodt marad, és mielőtt cselekedne, mindent gondosan felmér. Ezért amit cselekszik, azt jól végzi, és mindig megbízhatunk munkájában.

A barátság terén a flegmatikus nem olyan szívélyes és túláradó, mint a szangvinikus, ezzel ellentétben kitartó és hűséges. Nála soha nem adódik semmiféle meggondolatlanság, jóllehet – mint majd látni fogjuk – neki is vannak hibái.

Természete szerint nem olyan tevékeny, mint a kolerikus. Mégsem hiányzik belőle sem az energia, sem az eltökéltség, mint a melankolikusból. Képes arra, hogy határozatokat hozzon és azokat végre is hajtsa, de ezt nem teszi azonnal. Rendszerint a körülményeknek, vagy valaki másnak kell őt cselekvésre kényszerítenie. Ha azonban egyszer megmozdult, kiderül, hogy mennyire ügyes is tud lenni.

 

Gyakorlatias.

Gondolkodása nem hatol olyan mélyre, mint a melankolikusé, és nem is olyan éles, mint a kolerikusé, de nyugodtabban és nagyvonalúbban gondolkodik, mint a többiek. A melankolikusnak az érzelmei, a kolerikusnak pedig az akarata kötődik oly szorosan a gondolataihoz, hogy következtetéseik emiatt többé-kevésbé elfogultak. Mivel a flegmatikus természete hűvös és szenvtelen, gondolkozása a maga törvényei szerint szabadon működik. Más típusoknál kisebb mértékben van kitéve annak, hogy vágyai befolyásolják gondolkodását.

Ez a tulajdonsága különösen alkalmassá teszi a tudományos munkára. Természetesen nem tartozik a korszakalkotó tudósok köréhez. A társadalmi- és természettudományi területen a zseniális felfedezések általában a melankolikusok számára vannak fenntartva. Az ilyen sikerekhez ugyanis szükség van az intuíció és az elmélkedés készségének összekapcsolására.

Mégis a flegmatikusnak adatott az a képesség, hogy a melankolikus ragyogó ideáit a gyakorlatba átültesse. Józansága alkalmassá teszi arra, hogy türelmesen összeszedje a forrásadatokat, és arra is, hogy nyugodtabban analizálja a helyzetet, mint a kolerikus vagy a melankolikus.

Gyakorlatias értelme megkönnyíti számára az élethez való alkalmazkodást. Különösen alkalmas arra, hogy megállja a helyét, és vigye valamire az életben. Irtózik attól, hogy időt és energiát pocsékoljon, és attól, hogy másokhoz hasonlóan elhamarkodottságból hibákat kövessen el.

Azt állítottuk, hogy a flegmatikus nem különösebben aktív. Képességeit nem használja ki teljesen, mindenesetre nem annyira a saját érdekében, mint a kolerikus. Mégis, mások épp ezért többet nyernek az ő praktikus tudásából. A kolerikus ritkán mond vagy tesz valamit a köz érdekében – annál inkább a flegmatikus. Erre azonban fel kell kérni. Aki tanácsot vagy segítséget kér tőle, mindig nyitott fülekre talál.

Ezen a helyen szeretnék különösen rámutatni tanácsadói képességére. A szangvinikus is mindig kész a segítségre. Nem csak tanácsot ad, nála ez mindig bőségesen kéznél van, hanem követésre is ösztönzi az embereket A melankolikus saját világában él, legnagyobbrészt álomvilágban. Mivel nem képes arra, hogy magát mások helyzetébe képzelje így arra sem képes, hogy komoly tanácsot adjon nekik. A kolerikusnak meg rendszerint nincs ideje, és nem is érdeklődik olyasmi iránt, ami nem az ő saját terveit és kezdeményezéseit illeti. Ezért nem is kérnek tőle szívesen tanácsot.

A flegmatikusnak ezzel szemben nemcsak bőségesen van ideje, hanem a szükséges szellemi nyugalma is megvan ahhoz, hogy egy problémát minden oldalról megvizsgáljon.

Ezt olyan szenvtelenül és előítélet mentesen teszi, hogy képes az egészről világos képet alkotni. Ritkán követünk el hibát, ha az ő tanácsait követjük.

 

A flegmatikus temperamentum gyengéi

A flegmatikus lassú.

Semmi sem lepi meg, semmi sem indítja meg, semmi nem kelt benne csodálkozást, és nem is lelkesíti. Ő nyugodt megfigyelő marad. A mindennapokban ez a magatartás néha ingerlő. A flegmatikust nem ragadják el az érzések, legyen az öröm vagy gond, bosszúság vagy az élmények özöne. A túlfeszített helyzeteken nyugodtan – esetleg ironikus mosollyal – szemléli.

A nyugtalanságra feltűnően határozottan reagál. Ha belép egy szangvinikus melegszívűen és lelkesedve, a flegmatikus hideg lesz, mint a jég. Ha jön egy melankolikus, telve a világ nyomorúságai miatti panasszal, pesszimistán, akkor a flegmatikus optimistább mint valaha, és elviselhetetlenül gúnyolódik. Ha megjelenik a kolerikus, színültig telve tervekkel és javaslatokkal, akkor a flegmatikusnak a legnagyobb élvezet, ha lelkesedésére hideg vizet önthet. Kiegyensúlyozott gondolkodásával és éles elméjével könnyűszerrel rámutat a kolerikus ötleteinek gyengéire.

Ha a flegmatikus enged ennek a kevéssé kellemes vonásának, másokat kínzó, kellemetlen alakká válhat, aki csak annál jobban ingerli a többit, mert saját nyugalmát soha el nem veszíti. Rendkívül jól szórakozik, miközben mások dühöngve bosszankodnak.

 

Lusta.

A flegmatikus lustább mint a többiek. A szangvinikus és a kolerikus mindig tevékeny; a melankolikus nem annyira, de még mindig sokkal aktívabb, mint a flegmatikus. Ő legalább a saját gondolataival foglalkozik. Csak a flegmatikus az, aki minden erőfeszítést igyekszik elkerülni.

Természetadta adottságai ellenére senki sem gyepesedik be könnyebben, mint ő. A munkavégzésben kevesebb energia-befektetésre van szüksége, mint másoknak, mivel feladatait könnyebben megérti, jobban megtervezi és jobban kivitelezi.

 

Opportunista.

Ez a vonása arra vezethető vissza, hogy undorodik minden fáradozástól és kényelmetlenségtől. Jobban érdekli az, ami könnyen és fáradság nélkül megoldható, mint az, ami jó és igazságos. Ezért hajlamos munkája színvonalának lejjebb szállítására.

 

Mások iránt közönyös.

Sem nem kemény, sem nem brutális, mint a kolerikus, de hideg. Ha valaki segítséget kér tőle, és cselekvésre ösztönözhető, akkor barátságos és szeretetreméltó. Egyébként visszahúzódik, mert alaptermészetéhez tartozik az a vágy, hogy lehetőleg ne zavarja senki. Így biztosítja saját kényelmes életét, hogy ne kelljen törődnie mások gondjaival és bajaival.

 

Fölényes.

A flegmatikus a leginkább hajlamos a gőgös közönyre, amelyet önteltségnek is nevezhetünk. Temperamentuma kiegyensúlyozott. Csupán érdektelen megfigyelője annak, ami körülötte történik. Nyugalmával és éleslátásával minél inkább észreveszi az emberek ostobaságát, hiúságát és önzését, annál inkább kialakul benne mások megvetése. Magatartása fölényessé válik. Pontosabban: tanulmányozza az embereket, de alig érdeklődik irántuk.

A négy temperamentum hibáit az emberekkel való érintkezés során a következőképpen lehetne jellemezni:

  • a szangvinikus örül az embereknek, de hamar elfelejti őket;
  • a melankolikus bosszankodik miattuk, de meghagyja őket a rossz úton;
  • a kolerikus felhasználja az embereket saját céljaira, de azután nem törődik többé velük;
  • a flegmatikus gőgös közönnyel tanulmányozza őket

 

Útmutatás lelkészeknek és lelkigondozóknak

A flegmatikust legjobban az önigazság veszélyezteti. Élete korrekt és kiegyensúlyozott menetű, különösebb hajlam nélkül a gonoszra. Egyszerűen ízlése tartja távol olyan bűnöktől, mint a fajtalanság, a garázdálkodás, az iszákosság és a brutalitás. Mivel képes kompromisszumokat kötni ideáljaival, véleménye szerint kevés oka van arra, hogy szemrehányásokat tegyen magának. Sőt, jelentősen az erkölcsi átlag fölött érzi magát.

Az egyház iránt általában nem közömbös, érdeklődése békés természetű. Konzervatív, egyszerűen azért, mert ez az álláspont igényli a legkisebb erőfeszítést. Bár az egyház iránti érdeklődése nem nagyon aktív, sem nem különösen szívélyes, mégis van benne valamennyi veleszületett tisztelet ilyen irányban. Ha az egyház nehézségek közé kerülne, cselekvően is segítséget nyújtana.

Nem könnyű vele a keresztyén hitről beszélni. Lelkiismeretének vádjai ellen jól védi és fedezi őt önigazsága. Ezen túlmenően nyugodtan, okosan és ügyesen védi ki az „igazság kardjának” csapásait, megvédve az erkölcsről és istenfélelemről alkotott, egyedül értelmesnek tartott saját irányelveit.

A nehézségek és a gondok miatt nem szenved, mint mások, hanem elég könnyen megadja magát sorsának. Ezért nehézségek közepette nehezen éri el Isten hívása.

Fogékony a racionalizmus iránt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy belekeveredne egyházi véleménykülönbségekbe. Az ilyesmi nem egyezik lelki alkatával. Akár van egyházi vita, akár nincs, könnyen magáévá teszi az erkölcs és a hit racionalista felfogását.

Nem kifejezetten nehéz beszélgetésbe kezdeni vele Istenről. Békésnek és alkalmazkodónak mutatkozik, egyrészt, mert természeténél fogva jólelkű, másrészt, mert kerülni akar minden nézeteltérést.

Néha kényszerítve érzi magát, hogy vallásos dolgokról elmondja a véleményét, nevezetesen akkor, ha úgy találja, hogy az emberek magatartása a vallás területén egyáltalán nem korrekt. Azonban csak nehezen jön létre vele olyan beszélgetés, amely mélyebbre hatol, mint a vallásos kérdésekről folytatott vita vagy eszmecsere. Irtózik attól, hogy olyasmiről beszéljen, ami megérinthetné a lelkiismeretét. Ösztönösen érzi, hogy semmi sem fenyegeti jobban lelkének nyugalmát, mint az, ha szóhoz engedi jutni a lelkiismeretét. Ha kísérletet teszünk arra, hogy egy flegmatikussal a vallásról beszéljünk, tapasztalni fogjuk, milyen ügyesen vált beszédtémát, mihelyt attól tart, hogy lelkiismeretét felkavarhatják.

Mielőtt a flegmatikus lelki ébredésre jut, nagy nehézségeket kell legyőznie. Isten azonban tudja ezt, és képes úgy találkozni mindannyiunkkal, hogy legyőzöttként álljunk előtte.

A flegmatikus ébredése általában nyugodtabb lefolyású, mint más temperamentumoké. Itt is megmutatkozik kiegyensúlyozottsága. Ő nem fogja átélni az aggodalom és a lelki nyomorúság heves érzéseit, mint a szangvinikus. Oly sok kínzó töprengés sem fogja gyötörni, mint a melankolikust. Ébredése nem lesz oly drámai, mint a kolerikusé ellenkezőleg: csendben és észrevétlenül megy végbe. Senki sem válik oly készségesen „névtelen” keresztyénné, mint a flegmatikus, mert a lehető legkevesebb feltűnést akarja kelteni. Nyilvánvaló előtte, hogy a nyílt hitvallás nehézségekkel jár.

Ha azonban végül megnyerték őt Krisztusnak, és temperamentuma megtisztult, megnevelődött, komoly keresztyénné válik. Különösen hajlamos arra, hogy harmonikus keresztyén életet éljen, s noha sohasem lesz különösen vállalkozó kedvű, lapulni sem fog a munka elől.

Kiváló vezető lehet belőle. Ügyek intézésére senki sem alkalmasabb, mint ő. Nyugodt megfigyelő, izgalom nélkül szemléli az embereket és. a helyzeteket. Képes egy ügyet a maga összefüggéseiben áttekinteni, megérti a dolgok hátterét is, és felismeri a kibontakozás lehetőségeit. Adottsága van arra, hogy a szangvinikustól eltérően lárma és feltűnés nélkül vegyen kézbe megromlott kapcsolatokat, és helyrehozza azokat. Sohasem válik sértővé, mint olykor a kolerikus. Különböző talentumait nyugodtan és okosan éppen ott veti be a munka érdekében, ahol azokra szükség van.

Ha cselekvésre kényszerül, tevékenysége mindenekelőtt abból fog állni, hogy másokat munkára toborozzon és úgy vezesse őket, hogy érezzék a közös munka egységét. Ilyen –vezetésre kiváló adottsága van. Békés, harmonikus lénye rendkívül alkalmassá teszi arra, hogy a legkülönfélébb emberekkel bánni tudjon. Ahol egy bomlasztó egyéniség minden keresztyén testvériséget szétugraszthatna, vidámsága és higgadtsága egyesítő és gyógyító hatású.

Végül, a flegmatikus éles és nyugodt szeme látja azt a célt is, amely a szangvinikus és a kolerikus számára túlságosan távoli messzeségben van. Ők ketten ugyanis meglehetősen „rövidlátóak”. Ezzel szemben a flegmatikus képes felismerni még azokat az eszközöket is, amelyeket a cél eléréséhez alkalmazni kell. A szívósság és a kitartás összhangban van némileg lomha természetével. Amíg a célt el nem éri, nem adja fel, hanem zavartalanul folytatja a munkát, még ha a barátok jajgatnak, az ellenfelek mosolyognak is – és látszólag semmi nem halad előre.

Akár vezetők, akár nem, a flegmatikus keresztyének az egyház számára nagyon értékesek. Lényüket világosság és nyugalom jellemzi. Bennük valóban a „józanság szelleme” van (más fordításokban az önfegyelem szelleme), ahogy azt az apostol a 2Timóteus 1,7-ben írja. Sohasem veszíti el érzékét az igazi értékek iránt, és józan marad akkor is, ha mindenki más szellemileg megittasodott.

A flegmatikus és a melankolikus keresztyének együtt képezik az élő egyház szilárd magvát. Megkísérlik tartani az egyensúlyt a másik két típushoz tartozó nyugtalan elemekkel a lelkileg eleven, illetve száraz időszakokban.

 

A flegmatikus önfegyelme

A flegmatikusnak mindenekelőtt közönyössége ellen kell harcba indulnia. Ez a gyengéje, ugyanis arra csábítja, hogy ideáljaival kompromisszumokat kössön, és könnyen megelégedjék azzal, hogy önmagával szemben alacsony színtű követelményeket állítson. Ez a kísértése gyakran a hétköznapi keresztyén életben jelentkezik. Ha nem küzd ellene, akkor könnyen belesüllyed egy látszólag kifogástalan kiegyensúlyozottságba, amely mögött meghúzódnak saját bűnei: az önzés és a közöny. Más típusoknak nem sikerül oly könnyen a hivő keresztyénség látszatát kelteni még akkor is, amikor hiányzik a hit ereje és a keresztyén szellem. A lustasággal folytatott harc nem könnyű a flegmatikusnak, mert természeténél fogva megveti a vesződség minden formáját. Ezenkívül találékony szelleme gyorsan kitalál valamilyen mentséget tétlenségére. Valószínű, hogy mint keresztyén sem fog sokat változni, feltéve, ha nem kezdi el gyakorlatoztatni akaratát, hogy úrrá legyen passzivitásán.

A flegmatikusnak mindenki másnál jobban, szó szerint kell követnie Pál apostol példáját: „Megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.” (1Kor 9,27).

Neki magának kell eldöntenie, mi módon győzi le testi restségét. Naponta komolyan rá kellene szánnia magát olyan feladatok végzésére, melyek rest emberek számára különösen kellemetlenek. Az ilyen gyakorlat segít abban, hogy legyőzze természetes lustaságát és erősítse akaraterejét.

A flegmatikus például keljen fel minden reggel a szükségesnél valamivel korábban, és vegyen hideg fürdőt. Mindennap végezzen otthon olyan szolgálatokat, amelyeket a többiek nem várnak el tőle. Még ha ennél szigorúbb önfegyelmet nem is szab magára, rövid idő alatt úrrá lesz testi-lelki lustaságán.

Azok a keresztyének, akik átélik az ilyen gyakorlatozás hatását, soha többé nem szakítanak vele. Az apostolhoz hasonlóan továbbra is testük fegyelmezésére fognak törekedni. Érezni fogják, hogy testi-lelki életük egyre világítóbbá válik. A fegyelmezés sikerhez segítheti a flegmatikust más irányú gyengeségei ellen vívott harcában – amilyen például a fásultság, az érzelmi ridegség és az érdektelenség.

A szeretet természetéhez tartozik, hogy a legbiztosabban úgy növekszik, ha gyakoroljuk. Ha a flegmatikus valamilyen mindennapos szeretetszolgálatba kezd, szíve lassan megnyílik, és egyre jobban észreveszi mások szükségeit és igényeit. Növekedni fog öröme is, ha ezt gyakorolván tapasztalja, mennyire túljutott már azon, hogy a saját tétlen és zavartalan életében öröme teljék. Most már érzi mások boldoggá tételének elragadó örömét. Ennek azonban kemény harc az ára. Gyakran vereséget fog szenvedni, mert erős benne a hajlam a kényelmességre. De még a vereségek is segítségére lehetnek. Megszabadítják a fölényesség érzésétől, amely éppen neki okoz sok gondot.

Ő, aki mindent távolról szemlélt, találkozott végre valakivel, aki hatalmasabb nála: találkozott Istennel, a tökéletessel, a szenttel. Istennel szemben senki sem állhat úgy, mint érdektelen szemlélő. Itt csak a menekülés és a megadás között lehet választani. A flegmatikus számára megmenekülés lesz, ha a szent Isten arcát szemléli. Isten szeme előtt megég az önigazság, a racionalizmus és az ideálokkal kötött kompromisszum.