Bucsai út 2022.05.13-14

 Bucsai segélyszállítmány 2022.05.14-15.

Régóta terveztük Kulcsár Józsi beregszászi barátommal, hogy segélyszállítmányt juttassunk el Ukrajna belső, háború által leginkább sújtott területére. Kárpátaljára immár rendszeresen viszünk segélyeket, de a háborútól leginkább érintett területek kimaradtak eddig.

Bucsa a legtöbb ember számára ismertté vált az elmúlt hetekben. Az orosz csapatok Belorusszia irányából próbálták elfoglalni a fővárost, Kijevet. Légvonalban mintegy 100 km a távolság csupán, úton sem több 150 km-nél. Nem véletlen, hogy hetek óta tartott az orosz erők összevonása a régióban.

2022. február 24-e az Ukrán történelemkönyvekben a nagy honvédő háború kezdeteként fog szerepelni meglátásom szerint. Oroszország a világ második legnagyobb hadserege. Félelmetes a hírneve, hírhedtsége. Folyamatosan gyakorolják, hogy lehet országokat elfoglalni, vagy inkább elpusztítani: Csecsenföld, Afganisztán, Szíria.

A nyugati hírszerzés tényként állította az orosz támadást, amit az Ukrán vezérkar bizonyára komolyan vett. Bár komoly nyugati fegyvereket nem sikerült beszerezniük, a NATO tagságuk meg lett torpedózva, de alapos kiképzést kaptak. Hogy a felkészítésük sikeres volt, az a történetből megállapítható. A félelmetes haderő nem jutott be a fővárosba, Kijevbe. Ennek viszont nagy ára volt, és ezt az árat Bucsa fizette meg.

Február 24-e után könnyűszerrel eljutottak a csapatok Kijev határáig. A támadó éknek nem sok időbe telt ezt elérni. Elkezdődött a főváros bekerítése. Tankok százai vettek fel támadó pozíciót, rakétavetőket telepítettek, a bombázó gépek számára célpontokat jelöltek meg. Csapatokat helyeztek el.

Az utánpótlás maradt a fő kérdés: feszült figyelemmel lestük a híreket, hogy a félelmetes hadoszlop, ami 50 km hosszan hömpölygött a főváros felé, mikor ér oda, és mikor lesz bevethető. Mint tudjuk, nem ért oda. Kijev - többek között emiatt – megmenekült.

Az orosz különleges erők (elit kommandó?) egyik főhadiszállása volt Bucsa. Innen (is) próbálták likvidálni az Ukrán kormányt, és legfőképp elnöküket, Volodimir Olekszandrovics Zelenszkijt.

Az elit osztagok után megjöttek a többiek is: Belorusz katonák, orosz és mindenféle népekből álló csapatok. Zsoldosok, sorkatonák. Talán a hírhedt csecsenek is. Amíg az elit alakulatok igazi katonák voltak, akik harci tevékenységet folytattak, a többieket a rablás, pusztítás, erőszak hajtotta. Saját szemünkkel láttuk, mikor az egész települést körbejártuk, hogy minden bevásárlóközpont, üzlet, bolt, patika le lett rombolva. Szétlőve, felégetve. Pedig ezek az üvegből épült falak biztosan nem az ukrán katonák bázisai voltak!

Néhány autóra – miután tönkretették – horogkeresztet és David-csillagot festettek. Az orosz katonák tényleg azt hitték a hamis propaganda miatt, hogy Ukrajna náci ország.

Mindezt nem a hírekből olvasom ki csupán, hanem a saját szemükkel, fülünkkel győződhettünk meg minderről.

Egy napot töltöttünk Bucsában.

Beregszászról indultunk szombat hajnalban, egy tonna élelmiszerrel, hogy még világosban Bucsába érjünk. Az adomány átadásán kívül szerettünk volna személyesen is meggyőződni arról, hogy milyen ott most a helyzet. Élnek ott emberek? Vagy mindenki elmenekült? Van élelmiszer? Mit, és hogyan lehetne, kellene segíteni?

A hozott adományt egy egyházi rehabilitációs központ munkatársainak adtuk át. Mivel lakók most nem nagyon vannak, a két fős férfi személyzet teljes idejével a lakosság megsegítésén dolgozik. Bucsa a Wikipédia 2021-es adata szerint 60 ezres város – volt. Igazi előváros. Gondos tervezéssel épült az elmúlt években rohamos gyorsasággal. A korábbi kistelepülés egy-egy toronyházzal bővült, amit terek, parkok vettek körül. Szép város – volt. Jelenleg is több nagy lakópark építése zajlott, amíg a háború közbe nem lépett.

Bucsa határában 13 páncélozott orosz jármű roncsa várja az érkezőket. Volt, amiknek lerobbant a tornya, másoknak a hatalmas ágyúcsöve meredezik az ég felé. Felrobbanva, kiégve. A helyi beszámoló szerint 3 ukrán tank állította meg a rohamot ezen a helyen. Az ukrán nemzet összekovácsolódik ebben az időben. Most dicsőség ukránnak lenni. Elnökük nevét mérhetetlen tisztelettel ejtik ki: Zelenszkij. Aki nem elmenekült, amikor meg akarták ölni, hanem igazi nemzeti hős lett, hogy maradt a bajban, erősítette a nemzetet, bátorította a katonákat, kitartásra szólította az embereket. Ukránok büszkén mutogatták, milyen erődrendszerrel várják, hogy visszatérjenek az orosz páncélosok. Ide egyetlen orosz tank sem fog bejönni – mondják.

Bucsában sok nagy toronyház kapott találatot. Repülőgépekről bombázták, ágyúval, rakétával lőtték. Sokat felgyújtottak. Egy-egy ilyen nagy házban több száz család lakott. Ezek a lakások mind használhatatlanok lettek. Alapos vizsgálat kell majd hozzá, hogy melyik megmenthető, és melyek azok, amiket le kell bontani. Jelenleg ezekben nem lehet lakni. Rengeteg családi házat söpörtek le a föld színéről. Nem csupán belelőttek, lerombolták. Ezt könnyebb, mint a beton építményeket. Nem maradt kerítés épen. Szétlőtték a buszmegálló esőbeállóját. Az útjelző táblákat. Mindent, amit értek.

Szellemvárossá vált Bucsa. Üres utcák. Nincsenek boltok, mert mind megsemmisült. Nincs buszjárat, nem látni teherforgalmat, a személyautóknak, akik nem menekültek el, nagy részét szétlőtték, felgyújtották. Egy dinamikusan fejlődő város egyik pillanatról a másikra halott várossá vált.

Az utak le vannak takarítva. Újra lettek aszfaltozva. Két hét alatt. Korábban a törmeléktől, a bomba-, és aknatölcsérektől járhatatlan volt. A kábeleket most is szerelik. Ahol lehetett, helyreállították a közműveket, a vasutat. Ahogy elmondták a helyiek, az egész országból vittek gépeket a helyreállításhoz. De az emberek nem mernek visszamenni. Sok helyre nem is lehet, de azért vannak épen maradt házak. Oda sem költöznek vissza.

Miközben rójuk az üres utcákat, éppen akkori hír, hogy Harkivból is kiszorítják az oroszokat. Ott sem sikerült bekeríteni és elfoglalni a várost. Csak lerombolni, pusztítani, ölni ezreket. Donbaszban sem alakul jól az oroszok szempontjából a helyzet. Vegyes érzelmek ezek. Folytatódik az oroszok kiűzése az országból. De vajon beletörődik-e ebbe egy hataloméhes diktátor? Vagy valami még erősebb rombolásba kezd? Esetleg atomot vet be? És ha igen, akkor a legalkalmasabb célpontnak nem a fővárost tartja-e?

Hazafelé jövet tettünk egy kitérők Kijev belvárosába. Ahol máskor méretes dugók akadályozzák a hömpölygő forgalmat, most egyetlen árva lélek nincs. Rajtunk kívül néhány ember takarította az utat, és senki más. A homokzsákokkal védett Városháza, ahol Zelenszkij elnök néhány beszédét tartotta, most üres, az őrséget leszámítva. Kihalt város, mintha pestis söpört volna végig. De ez rosszabb, mert ezt tudatos emberi gonoszság okozza.

Megnézzük a Függetlenség terét, ahol 2014-ben a tüntetők ezrei követelték a változást. A máskor emberektől zsúfolt hatalmas tér most üresen tátog.

Ennek ellenére laknak emberek Bucsában. Pincékben elbúja. Aztán előjönnek, élelmet keresve. És zokogva. Hová lett a város? Nincs élelem, nincs semmi. Nincsenek munkahelyek. Az oroszok egyik nagy haditette az olajfinomító lerombolása volt. Most már üzemanyag sincs.

A rehabilitációs két munkatárs otthon, az intézetükben csomagokat készítenek. Főként Lengyelországon keresztül kapnak nyugatról indított élelmiszer segélyeket. Ezeket osztják ki. Ott mindenki rászoruló. Nem kell válogatni közülük. Van, mikor a terekre mennek ki, ahol találkoznak az emberekkel. Van, amikor a házakban megbújókat maguk keresik meg. Egy - egy élelmiszer csomagot adnak nekik, és vigasztalást. Bibliát, keresztyén irodalmat, és bátorító, vigasztaló szavakat. Imádkoznak velük. Isten szeret - mondják. De akkor hogyan történhet mindez? Minden emberben ott a kérdés: Istenem, miért engedted ezt meg? Miért kellett a házban bent égnie a gyerekeinknek, és mi nem tudtunk segíteni nekik? Miért? Miért?

Végig mentünk az utcán, ahol az oroszok válogatás nélkül lőtték a civileket. Ahol mindent porig romboltak. Volt, hogy a sérült társukat otthagyták, csak hogy több mindent tudjanak a rabolt holmiból magukkal vinni. Inkább egy hűtő, mint a sérült katonatárs. A gonosz, brutális ember nem csak az ellenséggel gonosz. A „baráttal” is.

A két munkatás rendíthetetlenül járja a várost. Nem fél. Már nem. Az egyiket az oroszok elrabolták, egy másik valakivel együtt. Zsákot húztak a fejükre, puskatussal verték őket. Vallatták őket. Két napig megkötözve várták a halált. Az első fél nap volt a legrosszabb – meséli. Akkor félt. Készült a halálra. Aztán az Isten békessége szállt rá. Ahogy a bibliai időben az apostolok a börtönben imádkoztak és énekeltek, ugyan úgy tettek ők is. Puskatussal ütötték, hogy hallgasson. Nem bírták elviselni a hitüket. Hogy Istent dicsérik ilyen körülmények között. Azt mondja, életében nem aludt olyan jól, mint ott a széknek kötözve. Az Isten békessége meg fogja őrizni a szíveteket… mondja a Biblia.

Másnap elvitték őket egy kivégzőhelyre. Megkérdezték, mi az utolsó szava. Itt vagyok, Uram Jézus – mondta. Na, a te Istened megmentett téged, mondta a katona, és ott hagyták őket. Kibogozták a köteleiket, hazamentek, és szolgálják Istenüket, szolgálják népüket. Már nem félnek.

Mennyi élelmet osztotok ki, kérdeztem. Amennyi van, mondták. Volt, hogy 1000 kg-ot is. Utána pár napig van mit enni, tudnak főzni az emberek. Amennyi segély érkezik, azt osztják, azt eszik. Máshonnan nincs ellátás.

Üzemanyag sincs. Pedig nekem még Magyarországra haza kell jönnöm. Próbálunk segítséget kérni, de senki sem tud ígérni semmit. Persze tudtuk ezt az utunk elején is. Belevágunk így? Ha Isten küld, akkor nála van a megoldás, mondom. Ez egy igazi hit – próba. Vállalom hitből, vagy nem? Van lehetőségem otthon maradni, hétvégén pihenni, kirándulni. A családdal tölteni az időt, a gyülekezetemmel lenni. És van lehetőségem az Úrért szolgálni. Vállalni, hogy a rakéta ott csap le. Eddig még minden nap volt légiriadó. Vállalni, hogy az Úr fog megőrizni az úton, Ő fogja megadni az üzemanyagot, hogy haza tudjak jönni.

És Isten gondoskodik az övéiről. Nem küld el úgy, hogy félúton cserben hagyna.

Az egész úton nem látunk külföldi rendszámú autót. Egy lengyel mikróbuszt kivéve, azt is villogó rendőrautó vezette fel. Nem turistáskodni való hely most Ukrajna.

Az utakon végig ellenőrző pontok, bunkerek. Katonák, rendőrök vigyázzák a rendet. Minden hidat, objektumot védenek. Háborúban áll az egész ország. A front lehet, hogy 1500 km-re van, de nem tudni, hol, és mikor csap le a gyilkos rakéta. Megható volt látni, ahogy az egyszerű emberek készültek az orosz invázióra. Gumiabroncsokat raktak ki, homokzsákokat töltöttek meg, betontömböket hordtak össze. Betonvasakat hegesztettek össze, hogy a várható támadást, ha megállítani nem is tudják, de legalább lelassítsák. Pánik volt az országon. Milliók elmenekültek, de még többen maradtak. Volt, aki elbújt félelmében. Mások fegyvert kértek, hogy megvédhessék hazájukat. Ahogy az egyik helyi missziós szervezet munkatársa mondja: ahol az oroszok bejönnek és elfoglalják az országot, ott a keresztyénségnek vége van. Pedig ők tudják, mi zajlik ott. Oroszul jobban tudnak, mint ukránul. Ott éltek eddig Kelet – Ukrajnában. Most menekülnek.

Döbbenet volt látni, hogy még Kárpátalján is arra számítottak, hogy az orosz csapatok bevonulnak. A hírszerzés ezek szerint ezt az információt kapta az orosz terveket illetően. Még a magyar határ közelében is homokzsák ellenőrzőpontok, megerősített katonai állások várták a támadást. El tudod képzelni, mit érezhettek az ottani emberek?

Vasárnap este visszaértünk a magyar határ közelébe. Másnap pedig hazaindultam. Egy tonna élelmiszer leszállítva Bucsába. Egy másik munkatárs egy másik autóval még egy tonna élelmiszert hozott a kárpátaljai területre. Volt pénzünk némi élelmiszerre is. Egy missziós út véget ért.

Volt haszna az útnak? Minek megyünk? Bár sokan fölteszik ezt a kérdést, számomra ezek a kérdések nem értelmezhetőek.

Hívő emberként – aki megtapasztalja Krisztus végtelen szeretetét – nincs más alternatíva az életemben. Isten embereként feladatom a másik ember segítése.

Penc, 2022. 05. 18.