Simon Péter utibeszámolója

Utibeszámoló 

Már az orosz-ukrán háború kitörése óta foglalkoztatott hogy miként tudnék segíteni bajba jutott embertársaimon. Így nagyon megörültem, amikor hallottam a Kárpátaljai misszióról és lelkesen kapcsolódtam be az adománygyűjtésbe és azoknak a célbajuttatásába.
Pencre, Attiláékhoz 28.-án este érkeztem meg, pont a csomagolás, szortírozás és pakolás végére, amiről gyakran nagyon könnyen megfeledkezünk vagy átsiklunk felette, pedig ez is egy nagyon fontos háttérmunka. És mint az lenni szokott, ez egy igencsak hosszú és fárasztó munka volt. 2 teljes napot igénybevett a család részéről. És ezt minden egyes út előtt meg kell csinálni ahhoz, hogy azok az adományok érkezzenek meg a háborúsúlytotta országba, amikre ténylegesen szükség van. És ezt nem másodjára, harmadjára vagy akárcsak ötödjére teszik meg Attiláék, hanem már legalább 17-edjére, ugyanis Attila elmondása szerint ez neki már a 17. útja volt. De mindezek ellenére is másnap hajnalban már talpon voltak és villámgyorsan elkészültek a végső simításokkal, így pontban, a terv szerint, 6:00 perckor el tudtunk indulni. Az út nyugodtan telt, és mivel nekem nem kellett vezetnem, volt időm bőven, hogy megcsodáljam a gyönyörűszép decemberi tájat és napfelkeltét.
Miután átléptük a határt, már nem volt hátra sok az utunkból, ezért rögtön a nyomornegyed közepén álló missziós ház felé vettük az irányt, ahol már vártak minket, az épp akkor véget érő bibliaóráról kiérkező lelkes résztvevők. Nagy örömmel fogadtak, és hihetetlen lelkesedéssel és energiával pakolták az adományokat. Így alig 1-2 perc alatt bekerült az adomány a gyülekezeti házba. A gyülekezeti alkalom előtt, egy szívélyes vendéglátás körében ebédeltünk meg a Kulcsár családnál. A gyerekkarácsony előtt volt még egy istentiszteleti alkalom. A gyülekezeti tagok nagyon lelkesen fogadtak, mindenki kezet fogott velem és rögtön elkezdtek mesélni a nyári gyerektábori élményeikről. Ez igazán pozitív visszajelzés, hogy a résztvevő gyerekek és még az önkéntesek is ugyanakkora beleéléssel magyarázták különböző kedves emlékeiket. Látszik hogy fontos lenne az ottani gyerekeknek, hogy foglalkozzanak és törődjenek velük. Hogy tanítsák őket! Hiszen még iskolába sem járnak! És itt nem 1-2 családról és gyerekről van szó, hanem több 100-ról.
Ez abból is látszódik, hogy a gyerekkarácsonyi alkalomra az egész terem megtelt gyerekekkel. Az egész karácsonyi történetet csillogó szemekkel követték végig és a történet minden mozzanatát nagy élvezettel fogadták. Aztán az éneklések után nagy örömükre jött az ajándékosztás, ami során mindannyian kaptak egy kis csomagban édességet, narancsot, plüsst és képeslapot.
Az estét egy a gyülekezetből való nagyon kedves családnál töltöttük. Vacsorára és másnap reggelire is a legfinomabb ételeiket kínálták fel nekünk és csak és kizárólag azután ettek, hogy mi végeztünk az étkezéssel, jelezvén hogy náluk a vendég elsődleges prioritást élvez. És ha mindez nem lenne elég, még a saját szobáikat is felajánlották számunkra, hogy minél kényelmesebben tudjunk aludni, és ezt mind úgy, hogy ezzel ők bevállalták, hogy a földön alszanak. Hát, hihetetlen, hogy minden nehézség ellenére is ennyire vendégszeretőek tudnak maradni. Egyik legnagyobb kívánságom hogy én is eltanulhassam ezt tőlük, és még egy idegenhez is így állhassak hozzá. Hiszen én ekkor találkoztam velük először!
Az este folyamán volt még egy nagyon jó, nyitott, őszinte, spontán beszélgetés és bibliaóra. Aztán másnap kipihenten ébredtem, és egy önkéntes ételosztás után nekivágtunk a hazafelé vezető útnak. A határnál a már-már szokásosnak számító 4 órát kivártuk (legalábbis Attila elmondasa alapjan nem ez volt az első ilyen alkalom). Így egy fél 11-es indulással este 7 óra után értem haza Budaörsre. Habár igencsak fáradtan, de mindenféleképpen boldogan hogy megismerhettem Attiláékat, Józsiékat és a beregszászi gyülekezetet.
-2022.12.28-30-